Az irodalmat nem lehet megszerettetni. A könyveket élvezni kell. Átélni, sírni, és nevetni bennük, gyászolni, olykor derülni mások apró botlásain, amik néha olyan kísértetiesen hasonlóak a mieinkhez. Eljátszani a szavakkal, mintha üveggolyókat rakosgatnánk az ujjainkkal, vagy lebegni szürke, esőáztatta házak fölött… ez mind olyan csoda, melyet csak a könyvek vagy az álmok tudnak előidézni.

Végzős gimnazistaként vettük először József Attila Óda című versét. Borongós, hideg nap volt, kissé fásultan, közömbösen meredtünk magunk elé. Sokunknak izom láztól égtek a tagjai az előző napi pörgős-forgós szalagavatós próba után, későn feküdtünk, sőt, hamar kellett kelnünk egy hajnali történelem óra miatt. Odalapoztunk az íráshoz, de semmit sem vártunk az élménytől. Mégis, ahogy sorban, felszólításra olvasni kezdtük, egyre inkább érezni lehetett a növekvő izgalmat, ami a teremben végigáradt. Elakadt sóhajokat, meghatott suttogásokat hallottunk innen is, onnan is. Nem tudtunk betelni vele. Újra akartuk, ízlelgettük, többször átfutottuk, és lassan előtört belőlünk is a szerelmes lány vagy épp az udvarló fiú, pirultan, verejtékezve ültünk a mű előtt, sőt, döbbenten, hogy néhány betű ilyen katarzist is kiválthat. Ahogy egyszer a kortárs író, Paulo Coelho mondta: „Vannak olyan könyvek, amelyek álmodni hívnak, és vannak olyanok, amelyek megmutatják a valóságot.”

És akadnak sokan olyanok is, melyeknek segítségével egy új ablakon keresztül láthatunk rá önmagunkra.

 József Attila: Óda

(részlet)

„Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!

3

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.

4

Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.”

1933. július